2013. augusztus 25., vasárnap

paraparapara.

Ahh. Meg kell állítani. Nem jöhet. Még nem vagyunk rá készen. Ilyen gyorsan. Egyszerűen nem. Máris itt van, még nem rég ment el. Miért? Tudatosan küzdök ellene. De nem, jön. Megint jön. Suli.

Szinte hihetetlen, hogy megint itt a szeptember, és kelhetek fel éjnek idején, mikor már 3 hónapja nem láttam reggel 9 órát. De persze jó lesz az gyerekek. Tessék pozitívan hozzáállni. Újabb kihívások, újabb emberek, barátok. Új emlékek, élmények. De akkor is. Olyan gyorsan telik az idő. Még nem rég mentem át új suliba, és már is 2 éve oda járok. És már csak 4 év. És aztán? Mihez kezdek majd magammal. Lehet hogy üveges tekintetű eladó leszek? Na nemnem, az nem buli. Vagy ilyen tipikus unottpofájú "azért csinálom mert muszáj" emberke. Nem nem, biztos hogy nem.
______________________________________________________________

Utálom az embereket. Tele vannak irigységgel, undokkal, gonoszsággal. És néhány egyed kétszínűsége meghaladja az univerzum hosszát, ami nagy szó, hiszen mint tudjuk az végtelen.
Utálom, amikor megbízok valakiben, pedig tudom hogy nem kéne. Utálom, amikor elhanyagolnak számomra fontos személyek. Utálom, mikor semmibe néznek, mikor nem foglalkoznak velem. Ez a tipikus, amikor írsz valakinek és látja, de baszik visszaírni. Na akkor jolvan.
De persze vannak kivételek. Azok mindig, elvégre "a kivétel erősíti a szabályt", de akkor is, elegem van az engem körülvevő emberekből.

De nyugi földlakó népség. Semmi para. Minden vidám, minden szép és jó. Egyszer úgy is elmúlik, akkor minek rágódni rajta. Inkább maradok az az idióta önmagam, és aki nem kíváncsi rám, az nem kíváncsi rám, majd leszek kedves idős nénike 3456781024 kiscicával. A kiscicák aranyosak, és szeretem a kiscicákat. A kis cicák is szeretnek engem. Remélem.