vége van.

Bevallom, elég sokat gondolkodtam azon, hogy mit is írjak, így az év végén, vagy érted hogy mégis a formalitás megmaradjon. De fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy írnom kell. Egy újabb évnek vége, és jön a következő semmi nagy cucc. De azért érdekes, hogy megint vége, hiszen most tényleg gondolj bele: mióta tart ez az év? Na ugye hogy nem sok. Oké ez most így hülyén hangzik, hiszen minden év ugyan olyan hosszú, kivéve ha szökőév van na de nem is az a lényeg. De minél idősebb lesz az ember annál gyorsabbnak érzi az időt. És annyira fura. Annyira fura, hogy érzésben ilyen kevés idő alatt, mennyi minden megváltozott. Nem is arra gondolok, hogy nőttél, vagy külsőleg megváltoztál. Nem, egyáltalán nem. Hanem inkább a belső dolgokra, a környezetre, barátokra, családra, érzésekre. Meg úgy mindenre. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki elalvás előtt állandóan töpreng úgy mindenen. De tényleg, le sem tudom írni, mennyi mindent szeretnék. Valahogy nem tudom jól megfogalmazni azt, amit pontosan gondolok. De ha már újév akkor..

Nem egy személy hiányzik rettentően, inkább úgy az egész. De mégis hiányzik, hogy nincs mellettem, hogy nem beszélünk, mikor amúgy olyan jó volt minden. Hiányzik, hogy legyen egy biztos pont, amibe támaszkodhatok. Hiányzik, hogy olyan legyen minden amilyen volt. De ugyanakkor utálnám ha megint minden olyan lenne. Mert tudnám, hogy nem tarthat örökké, és most is tudom, hogy akkor sem volt minden húdesziperszupermarhatutijó. De nem is baj. Azt hiszem így van ez jól. Mindig lesznek rossz dolgok, van amikor éppen egy hullámvölgybe kerülünk. De ez akár milyen mély is, mindig van valami jó. Ilyen az élet. Mint egy foltozott asztalterítő. Vannak benne a szép, hímzett részek, amik élénkek, és fakóbb, színtelenebb foltok is. És ez így van jól.

De összességében boldog vagyok. És örülök annak, hogy ezt tudom mondani. Mert mindenki képes boldog lenni, aki boldog akar lenni. Csak egy picit többet meg kell tennie annál, hogy leblokkol a nehezebb pillanatokban. Sokszor elég egy icipici lépés is, egy mély levegő, egy zeneszám, egy jó film, vagy könyv. Csak egy kis pihenés. Egy kiadós beszélgetés, és máris minden jobb lesz. Hidd el nekem. Én tudom. Pont úgy, mint azt, hogy még mindig nem sikerül mindent leírnom, és úgy hiszem, leginkább csak magamat ismételgetem. Szóval lehet, hogy inkább most megyek, és belelapozok szeretett könyvembe.

Jövőre találkozunk! Legyél boldog!

                                                                                                             -B

érdekes/utálom

Utálom, amikor egy könyv, esetleg egy egész könyvsorozat végéhez közeledek. Mert akkor így eszembe jut, hogy mennyi mindent "átéltem" a szereplőgárdával, és hogy mennyire hiányozni fog, hogy már nincsen az hogy hazajövök az ugyanolyan napomból és belemerülök. Mert vége. Utálom. Nem szeretem ha valaminek vége. De tényleg. Talán én még jobban sírok, mint akik a könyvben ténylegesen szerepelnek. Oké, lehet hogy gyerekes, de tényleg képes vagyok sírni. Elég sok mindenen képes vagyok sírni, ugyanakkor semmin sem szokásom. Például, ma azt játszottam (én és a fergeteges játékaim..) hogy a tavaly ekkor hallgatott dalocskáimat hallgattam vissza. Hát, mit ne mondjak, nem volt a legjobb ötlet. Olyan fura volt, ugyan azokkal, ugyan olyan időben, és visszagondolni azokra, amiket akkor gondoltam. És hogy mennyi minden változott. És hogy mennyire sok idő telt el azóta. És hogy még nem rég volt 2013 szilvesztere. És nem akarom. Nem akarom hogy ilyen gyorsan elteljen.Már egy éve ismerek bizonyos embereket, már egy évnyivel több tapasztalatom van, hogyan tudok orbitális hangzavarban magam elé bámulva a fal repedéseit számolni. De tényleg. Egyszer még a büfés is megdicsérte a kitartásomat.. Na jó, de most komolyan. Mondd, ki szereti az idő rohanását? Ki szereti, hogy még most kelt fel január 1.-én és már december huszonakárhanyadika van. És mondd, ki szereti amikor vége egy könyvnek, ami olyan nagyon a szívéhez nőtt? Nem akarom. Utálom. Utálom hogy hajnali háromnegyed egykor próbálom lekötni magam, hogy ne olvassam a szeretet példányt, mert vége lesz. És közbe a fejemben egyik gondolat öli a másikat. Lehet ebből ilyen NCIS-es műsort csinálni? Mert akkor levédetem az ötletet. És eladom a filmiparnak vagy minek. Kaszálni fogok. Majd nézzél a tvbe. Búúú. Na jó inkább mégis olvasok, azt hiszem mindenkinek jobb lesz. Mindjárt vége:c

                                                                                                                         -B

csak egy szó..

KESERŰ

fura házidolgozat

Karácsonyi hajtás, téli szünet, újév, és minden mi egyéb ami ilyentájt fontosabbá válik. Elvégre csak 22.-e van már kérem szépen. És igen, a szünet is elkezdődött, és akkor most karácsonyi hangulat kéne? Ja igen..

De csak hogy a suli ne felejtődjön, kedves magyar tanárom adott egy utolsó heti házi dolgozatot. És mit ne mondjak, kivételesen megfogott a téma. Jövő. Először elég sokat gondolkodtam meg minden, de aztán úgy döntöttem, az lesz a legegyszerűbb, ha leírok mindent, ami a fejemben van. Hogy a jövő, tulajdonképpen a megfoghatatlan semmi. Egy olyan dolog, amihez az ember görcsösen ragaszkodik, és irányítani akarja. Mindent megtesz hogy tökéletessé tegye. Elvégre a jövő, nem egy olyan hely, ahová belépünk. Azt mi teremtjük meg magunknak. De ha naivan, állandóan csak a JÖVŐRE (csupa nagybetűvel) koncentrálunk, nem vesszük észre az idő múlását. Hiszen ugyanúgy jövő a holnap, holnapután, mint az 5 perccel később.   Kell valami. Bármi, akármi. Amibe kapaszkodni tudsz, és a jelenben tud tartani. Egy kedves üzenet, egy random személyre elejtett mosoly a buszmegállóban fagyoskodva, egy ismerős zene. Akár a legapróbb dolgok is képesek a legnagyobb dolgokra. Egyszer a jövőből is most lesz, és akkor abban a jövőben az akkori jövőjüket fogják hajszolni az emberek? Nem tudom, nem is tudhatom. Elvégre én is ugyan olyan vagyok mint bárki más. Vagyis azt hiszem. Képesnek kell lennünk meglátni a pillanatok örömeit, muszáj. Egyszerűen nem lehet komorságban élni. Kell a fény, kell a szeretet, a törődés. Mindenkinek. Hidd el, a legkeményebb, legerősebb embernek is szüksége van rá. Éppen ezért, meg úgy amúgy is kérlek maradj velem!

Emberek. Gondolatok.

Igen, azt hiszem az a baj a legtöbb emberrel, hogy nem érzik át a dolgokat, és bárkit, hirtelen képesek megbántani. Mostanában túl sokat írtam az emberekről, és hogy mi a bajom velük. Oké, még ha velem van ez, akkor túlélem, megszoktam. De amikor ez egyetlen legjobb barátnőm sírva ír rám, hogy egyedül van, és kikészült, mert naivak, kegyetlenek az emberek. Miért nem érzik át a dolgokat? Vagy ha nem is érzi át, legalább ne szóljon bele, vagy ne készítse ki a másikat. Nehéz. Nehéz egyedül lenni. De azt hiszem néha jobb. Legalábbis jobb annál, mint jópofizni, mikor tudod, hogy nem tartozol közéjük. Azt hiszem, ezért vagyok én a "fura lány".
Régebben sokat jelentett nekem a suli, a jegyek, a dolgozatok, bizonyítani akartam., hogy mennyi mindenre vagyok képes. De most már nem, nm tudom miért. Csak egyre jobban rontok. Nem foglalkozok semmivel, csak olvasok. De azt nagyon sokat. Talán túl sokat..
Na de mindegy. Megpróbálok társaságibb lenni. Megpróbálok valamit hátha tehetek. Kérlek szurkolj nekem.
                                                                 
                                                                                                                                                      -B

Hull a pelyhes

Igen igen Tél, vagyis még csak november, december. De mindjárt tél. És szerény lakóhelyemhez most érkeztek meg az első hópelyhek. Szeretem a havat. Nagyon. Olyan szép, tiszta, fehér. Csak hideg. De hát meleg hó nincsen.
Tulajdonképpen az egész telet szeretem. Meleg kakaóval, kabátban, puha sálban, sapiban nézni a hóesést, az ezernyi kis égőt, amiket a fákra és a házakra pakolnak az emberek, hogy minél fényesebb legyen. A sok boldog, csillogó szempárt, a kisgyerekek lelkes, kipirult arcait, a szerelmeseket. Mindenki boldog, és azokkal van, akiket szeret. Alapjába véve boldog a tél. Csak most olyan fura. Pedig minden évben annyira de annyira várom, az almás gyertya, a karácsonyfa illatát, a frissen sült mézeskalács ízét..
De most nem. Most inkább megállítanám az időt, hogy soha ne legyen karácsony. Vagy lépjük át mint a filmekben azzal a pici tekerőgombbal. De most nem akarom. Teljesen más ez az év. Minden megváltozott. A családban, a barátokkal. Persze nem vagyok teljesen egyedül, itt van nekem anyu és tesóm. De más az egész. Egyedül érzem magam, a barátaimra már inkább mondom hogy a nagyon szoros ismerőseim. Van legjobb barátom nem arról van szó, de hetente egyszer ha látom, és a többi 6 napban csak a közösségieken beszélgetünk. Amúgy a suliba leginkább egyedül vagyok, Vagy olvasó talán barátnőm társaságában szintén olvasok. Igen, öt nap alatt két és fél könyvet végeztem ki. No para meg semmi olyan, csak fura, és inkább nincs most szükségem karácsonyra. Hogy eszembe jusson, mennyivel jobb volt tavaly, vagy éppen tavaly előtt, hogy most mennyire egyedül vagyok. Inkább kihagynám.

Na de van nekem egy elvem, miszerint sosem szabad szomorkodni, hiszen rövid az élet. Csak rendben lesz minden. Biztosan. De nyugtass meg, hogy nem vagyok egyedül, és nem kell egyedül megennem a mákos bejglimet.

                                                                                                                  -B

A legtöbb emberi vélemény alapja a semmi

Tudod, imádom az osztályfőnökömet, meg a csodálatos ötleteit. Ma éppen azzal állt elő, hogy mindenkinek névtelenül kellett vélemény írni a másikról, mert ugye már 3 éve egy osztályközösség meg hablagyla. Na jó, oké. De mégis hogyan? Ha van, akit egyáltalán nem ismerek? És én sem vagyok az a hú de felkapott személyiség? Az egész arra megy, hogy ki milyen "menő" az osztályba, vagy hogy mondják na. Az egész egy tápláléklánc. És mindenki valahol elhelyezkedik. És persze, hogy nem ismer mindenki mindenkit kellő képen, és persze, hogy mindenkinek megvan a kedves, és kevésbé kedves véleménye. De amikor olyan ír valakinek akit tulajdonképpen nem is ismer, valami szép, velős, eléggé rosszul eső gondolatot, akkor na b**meg. És igen, tud fájni. Még akkor is, ha nem tudod kitől származik, de tudod, hogy biztosan nem ismer. (ha meg igen, akkor az más téme..:) ) Mert az a néhány ember, akivel beszélsz is, azt írja hogy "szeretlek, imádlak, aranyos, gyönyörű". És a többi, szépen fogalmazva annyival illet meg, hogy "burgonya". Kérlek magyarázd el. Mi alapján? (Szőke, ribanc. Barna, bunkó. Kicsi, idegesítő. Magas, zsiráf. Szeplős, ronda. Nem tökéletes, krumpli.) Sajnálom, ha valakinek e szerint van a gondolkodása. Mert ha engem kérdezel, akkor mindenkiben van valami, amit értékelni, tisztelni lehet. Nem minden a külső. És ha nem ismersz valakit, ha nem ismersz valakit igazán, nem tudsz véleményt mondani. Nincs jogod, olyan mély véleményt mondani. Mert az emberek tele vannak érzésekkel. És lehet, hogy nem néz ki jól, de maga a szeretet, és jóindulat. És lehet, hogy gyönyörű, ribancnak hiszed, de nem. Miért? Mert ez így van rendjén. Mert a mai világnak minden a külső. Ezért IS van az, hogy az emberek megbántják egymást. Mert nem lehet jóba a menő, és a tápláléklánc alján szereplő egyed. Mert hova gondolsz? Hát nem?

rubik kocka

Hogy miért is ez ennek a szösszenetnek a címe? Nos nem tudom. De itt van előttem egy az asztalon. És olyan, olyan szabályos. Kitudnám rakni. Félig. De így szebb. A színek össze vannak keveredve. Nem olyan, amilyennek lennie kéne. Más. Szabálytalan. Érdekesebb, zavarodottabb. Olyan mint én.

Teljesen megkopaszodtak a fák. De hogy mikor? Sohasem értettem. Mindig lemaradok az egészről. Biztosan este csinálják, titokban. És egyik napról a másikra semmi. Az összes szín a földön. De nem baj. Szeretek a falevelekben sétálni. Mindig kiszemelek egyet, és rugdosom magam előtt. De aztán jön egy kocsi és a fuvallata elviszi magával. Utána futhatnék ilyen meseszerű lassításban, de van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon jönne össze.
De attól még szépek. Én ha falevél lennék, biztosan pirosra száradnék el. Szeretem a pirost, olyan erős szín, meg szép is. A szívecskéket is mindig pirosra rajzolják. Bár kiskoromban én rózsaszínre színeztem, amit nem tudok hogy miért. Jó, mondjuk az embereimnek nem volt kézfeje sem szempillája, a fámnak ágai, és a házam sem mindig rendelkezett ajtóval. Na de mindegy is, a lényeg, hogy igazán tehetséges rajztudásom volt:D

Amúgy, most csak úgy megint rám jött az írhatnék. Hogy mi van ilyenkor velem? De tényleg, mindig úgy érzem, hogy most tudok írni is valamit de ááááá nem. És már kihűlt a kakaóm is, és elfogyott a sütim. Sőt ha jobban megnézem még a nap is lement. Hajaj. Mert persze nincs itthon tesóm, és máris nem tudunk sorozaton függeni. Mert ne nézzem, mert várjam meg őt. És látod, így most írok a semmiről. Bár a semmi egy olyan valami, ami pontos fogalmak híján, semmi. Szóval írok valamiről. De miről? Gondolkozás, fájdalmak, öröm, csalódás, hiány? Nem ez most valami más. De nem tudom hogy miért. Olyan nyugtató. Mint amikor teljesen elfáradsz, és belefekszel egy kád meleg, habos vízbe, a legkisebb lámpafényében, és becsukod a szemed, és nincs semmi. Csak jól érzed magad. Vagy amikor kiülsz egy padra, és a levegő körbeöleli az arcodat. Imádom azt az érzést. Ahogyan a hűvös átáramlik a ruhám szálain keresztül, és rásimul a bőrömre. Fura. És most is ilyesmit érzek. Persze más, hiszen nem vagyok kint egy padon, és nem ráncigáltam magammal a számítógépet töltőstül a kádba sem. Most csak zenét hallgatok, és ülök a szobámban egy kihűlt kakaósbögre társaságában. Mármint nem a bögre hűlt ki, hanem a kakaó. Azt hiszem mégis kezdenem kéne valamit magammal. Talán elmegyek Egerbe, és kitakarítom a várat. Igen, biztosan. Ha keresnél ott leszek. Ha pedig nem, tudod hol találsz

                                                                                                                                 -B

falevél a csendben

Itt az ősz itt van újra. Ami nem feltétlen 'jajj ne már megint' megjegyzésekkel telik. Hiszen az, hogy ősz közepe van, egyben jelenti, hogy közeledik a tél, a tavasz, majd végül a nyár. És így tovább meg megint meg megint meg megint. Tulajdonképpen semmi konkrétról nem akartam írni, mivel annyira nem is történik semmi ősszel. Megy minden magától, egyre gyorsabban, míg bele nem szédülünk az ágyba, hogy kialudjuk a nagy rohanást. Csak úgy gondoltam írok. Mert miért ne? Mert elolvastam életem eddigi talán legjobb, sőt azt hiszem a legjobb könyvét, nem mást mint a Bábelt, és már két napja olyan furán nyugodt, rettenetesen jó érzés van bennem. Mint a sorozatok után. Persze más, mert ez egy könyv. De hasonló. És szeretem.

Ősszel mindenki megbolondul. Sokan megszállottan kapaszkodnak a nyári emlékekbe, mert nem akarják hogy teljen az idő. Sokan elfogadják, sokan a telet várják. Mindenkinek más. Az emberek változnak. Minden változik. De végül is, ha azt vesszük, mi is változunk mindennel együtt. Gondoltam biztos okosat fogok írni, de hát most na, én sem vagyok filozófus. (bocsánat esetleges filozófus olvasómtól)

Teljesen üres a fejem. Nincsenek kósza, elmélkedős pillanataim, igazából csak meredek magam elé, a klaviatúrát nézegetve, és várok. De hogy mire? Fogalmam sincs. Csak úgy jól esik írni. Szeretem a billentyűzet lenyomásakor halható apró ütést, szeretek közbe zenét hallgatni, és ahogy a lejátszási listán pörögnek a számok, úgy az emlékeim is újra újra, egymás után ugrálnak, talán a semmibe.

töprengés a nem is tudom pontosan min

Tudod, ha fuldoklunk,

Csak az ájulás pillanata előtt veszünk levegőt.

A végsőkig kitartunk.

Az ösztön, hogy ne tüdőzd le a vizet,

Olyan erős, hogy csak akkor nyitod ki a szádat,

Amikor már úgy érzed,

Mindjárt szétrobban a fejed.

Ekkor betódul a víz, és elmúlik a fájdalom.

Ekkor már nem ijesztő az egész.

Sokkal inkább békés..

Ma a suliból hazafele jövet zenével a fülemben üldögéltem a villamosra várva. Fújt a szél, de nem azon az őrült, "elfújja a nem létező kalapom" módon, hanem csak úgy békésen. És elgondolkodtam. Tulajdonképpen, ha valaki megkérdezné, hogy min, nem tudnék rá válaszolni. Egyszerűen nehéz megfogalmazni mire gondolok, vagyis inkább hogy mit érzek. Tudod, amikor megnézel egy nagyon jó sorozatot, vagy filmet, és aztán annak a hangulatában vagy, és nem enged szabadulni, de nem is akartam. Szeretem ezt az érzést. Amikor azt érzem, semmi sem lehetetlen, és erősnek kell lenni. Amikor reménykedek, és ha mély levegőt veszek, olyan melegség érzetem van. Olyan nyugodt, kellemes. Valahogy nem tudom leírni. Nincsen rá megfelelő szó, de tetszik. 

Amikor az embereken végignézve, máshogy kezded őket meglátni, és felmerül benned az az aprócska kérdés; Vajon neki milyen élete lehet? Vajon ő miken ment keresztül? És csak bámulok magam elé, még azt sem veszem észre, hogy már két villamos elhúzott előttem, és az emberek hülyének néznek, hogy egy nagy táskás csaj gubbaszt a megálló nagy eresze alatt. De kit érdekel? Ha úgy tartja kedvem egész nap ülhetek ott, fülessel a fülemben. Persze azért lenne néhány rendőrpajti akinek nem nagyon tetszene és bekísérne a suliba, de milyen vicces lenne már? Rendőri kísérettel suliba menni. Haha.

Szeretem nézni az embereket. Mármint nem tömeggyilkos szemmel, és semmi leselkedés, meg bármilyen rossz dolog, csak úgy mint külső szemlélő. Néhány emberi lény naivságát, reakcióit, meg ilyen hülyeségek, amiket úgy sem tudok érthetően leírni, de már így is hülyének nézel. De na. Csak úgy szeretek pihenni. Megállni egy pillanatra. Vagyis nem is megállni, hanem a belső, képzeletbeli, világomban élni. 

És annyit mondok így még neked, hogy Stiles!!!
(értelmezéshez ajánlom a Teen Wolf-ot)
Ja és még annyi hogy Mosolyogj!!:)

paraparapara.

Ahh. Meg kell állítani. Nem jöhet. Még nem vagyunk rá készen. Ilyen gyorsan. Egyszerűen nem. Máris itt van, még nem rég ment el. Miért? Tudatosan küzdök ellene. De nem, jön. Megint jön. Suli.

Szinte hihetetlen, hogy megint itt a szeptember, és kelhetek fel éjnek idején, mikor már 3 hónapja nem láttam reggel 9 órát. De persze jó lesz az gyerekek. Tessék pozitívan hozzáállni. Újabb kihívások, újabb emberek, barátok. Új emlékek, élmények. De akkor is. Olyan gyorsan telik az idő. Még nem rég mentem át új suliba, és már is 2 éve oda járok. És már csak 4 év. És aztán? Mihez kezdek majd magammal. Lehet hogy üveges tekintetű eladó leszek? Na nemnem, az nem buli. Vagy ilyen tipikus unottpofájú "azért csinálom mert muszáj" emberke. Nem nem, biztos hogy nem.
______________________________________________________________

Utálom az embereket. Tele vannak irigységgel, undokkal, gonoszsággal. És néhány egyed kétszínűsége meghaladja az univerzum hosszát, ami nagy szó, hiszen mint tudjuk az végtelen.
Utálom, amikor megbízok valakiben, pedig tudom hogy nem kéne. Utálom, amikor elhanyagolnak számomra fontos személyek. Utálom, mikor semmibe néznek, mikor nem foglalkoznak velem. Ez a tipikus, amikor írsz valakinek és látja, de baszik visszaírni. Na akkor jolvan.
De persze vannak kivételek. Azok mindig, elvégre "a kivétel erősíti a szabályt", de akkor is, elegem van az engem körülvevő emberekből.

De nyugi földlakó népség. Semmi para. Minden vidám, minden szép és jó. Egyszer úgy is elmúlik, akkor minek rágódni rajta. Inkább maradok az az idióta önmagam, és aki nem kíváncsi rám, az nem kíváncsi rám, majd leszek kedves idős nénike 3456781024 kiscicával. A kiscicák aranyosak, és szeretem a kiscicákat. A kis cicák is szeretnek engem. Remélem.

virágcserép

Mi már az, hogy lassan itt az augusztus, aztán a szeptember, és megint végigkinlódhatunk egy egész tanévet, mire megint nyár lesz, és ugyanúgy nem értjük, hogy miért vártuk ennyire, hiszen semmit nem tudunk csinálni, csak a temérdek szabadidőben, folyton folyvást gondolkodunk, zabálunk, alszunk, és az ilyen hasonló történetek. És azt hinné az ember, hogy ilyenkor legalább mindenre van időd, amit meg akartál csinálni. Persze van benne valami, de ha teljesen megcsinálhatatlan, akkor így se úgy se megy, hiába nincs semmi.
Oké, nem azt mondom hogy felesleges a nyári szünet, mert enélkül már a fél világ begolyózott volna, meg persze kell a pihenés, meg az idő meg a mindeféleség. Csak na értitek:D

Folytköv:3

tollpihe

Nyár, nyár, miféle nyár, amit bezárkózva a lakásban, délig aludva, ide oda ülve töltök? Na nem, ez már nekem is sok. Most már komolyan ki fogok mozdulni. De tényleg. Megígérem:DD
És talán jobb kedvem is lesz, ha nem foglalkozok a gondokkal, és csak a pozitív dolgokra koncentrálok. Vagy nem? Végül is, minek azon rágódjak, hogy kinek mi a baja, vagy éppen miért nem szól hozzám, hiszen akinek fontos vagyok, azt úgy is érdekelni fogja, hogy éppen hogy s mint vagyok. Akkor engem is érdekelnek ők.
Na szép nyarat mindenkinek, senki nem búsuljon, mert a világon semmi értelme. Mindig lesz rossz, még annál is rosszabb, de ha csak ülünk és siránkozunk, akkor minden jóból kimaradunk. Na puszi:DD

Ui.: ÍRJMÁR!

szürkeség a napsütésben.

Miért van az, hogy sohasem lehet minden teljesen rendben? Egyszerűen már nem értem. Bárhova megyek, bármit csinálok, bárkivel. Elfáradtam. Legszívesebben elmennék valahova. Ahol senki sem keresne, valahova   egyedül.!

hahaha..ha:')

Mindjárt nyár. El sem hiszem. Örülök is, meg nem is. Végre nem kell a szürke hétköznapokban a muszáj hangulatával felkelni, mosolyogni egész nap, majd lefeküdni. Végre akkor kelhetek fel, amikor akarok, végre azt csinálok, amit akarok, végre nem érdekelhet senki. Végre nem kell a "mi baj?" kérdéseket hallgassam, végre meleg van, és végre szabad lehetek. Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy az év legjobb része, a nyár.:)
De persze ott van az, hogy nem találkozok feltétlen minden hülyével, akinek az arcát év közben nap mint nap látom. És természetesen hiányozni fognak. De túlélhető.

igazából nem, még mindig nem tudom megfogalmazni, pedig biztos voltam benne, hogy most menni fog, de amikor belekezdenék, az ujjaim csak időznek a billentyűzeten. A gondolataim pedig teljesen összekavarodva próbálnak rendeződni, de persze nem.. nem megy:')

fekete lyuk, valahol nagyon messze..

Mi van akkor, ha nincs kedvem megmozdulni se? Csak feküdni akarok, bömböltetni a zenét, és gondolkodni. Nem csinálni, semmit, eltűnni. Eltűnni, és várni, hogy ki keres.
Vicces. Az egész egy vicc. Nem akarok senkitől semmi, csak boldog lenni. Olyan nagy kérés ez? Miért nem lehet minden rendben, veszekedések és bonyodalmak nélkül...?

ui.: ha én nem kereslek, akkor miért nem beszélünk?

katyvasz.

Szeretem, amikor hajnalokig beszélünk, és utána a boldogság meleg érzésével a hasamban fekszek le aludni.
Szeretem, amikor tudom, hogy számíthatok rád, szeretem a hülye fejedet..

Mi az már, hogy egyik pillanatban tele vagyok boldogsággal és majd ki ugrok a bőrömből, a másik pillanatban meg a sírógörcs kerülget? Mint hogy ha egy soha meg nem álló hullámvasúton ülnék. Én egy egyenes hullámvasúton akarok ülni. Olyan miért nincsen?

Oké nem lehet megfogalmazni amit érzek. Ha képes leszek rá, megteszem, de nem megy:)

rainbow(L)

Voltam már vesztes, de legyőzött sohasem! Akartak már a becsületembe tiporni, próbáltak már megalázni, volt, hogy sikerült is. Voltam én már lent, sőt, lejjebb is. Tapostak a szívembe, gázoltak a lelkembe. Nem szégyellem kimondani. Volt, hogy majdnem ordítottam a fájdalmaktól, a vágyaktól, a tehetetlenségtől, a haragtól, dühtől. Volt, hogy sírtam.. Volt, mikor úgy éreztem, és gondoltam, hogy nem tudok fölállni és lent maradok, de mindig sikerült erőt merítenem még a legkilátástalanabb helyzetekből is és mindig felálltam, felállok, és mindig is fel is fogok!

gyertyaláng.

Valahol, ha nagyon távol is, de ott van a fény, a boldogság. Meg kell ragadni, közelebb húzni. Húzni egészen addig, amíg el nem érjük azt..

broken.

Most komolyan. Normális dolog mindennap sírni? Oké, értem, hogy én papoltam a mindig van valami jó az életben dologról, de van olyan, amikor tényleg nincs semmi? Mármint nem az aprócska dolgokra gondolok, mert azok mindig itt vannak, de sokszor nem elég ahhoz, hogy tényleg jó kedvem legyen. De biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. De amikor már egy ölelésre se telik, mert a barátaim nagy része ellenem fordul, akkor már azon vagyok, hogy most akkor mi van? Mi történt így hirtelenjében? Kezdenek megutálni az emberek, elfordulnak tőlem. Tudom, az igaz barát mindig szakít időt rád. És ez így is van, mert van egy testvérem, egy legjobb barátnőm, és két iszonyatosan jó haverom. De mi van, ha ők sem érnek rá, és egyre kevesebbet vannak velem?

-De én tényleg jól vagyok. A reményemet sem vesztettem el. Én boldog vagyok, az akarok maradni, és jön egy kötőszó, ami úgy tűnhet, mindezt megcáfolja: de. De néha az érzelmi hullámvölgyekben hosszan tart a völgy. Igaz lehet, most sem vagyok völgyben, hanem mondjuk úgy hogy valami fennsík féleségben, ami se nem a völgy, se nem a hegy, legalábbis azt hiszem. A problémát magamban keresem. Az elfogadás nehéz. Elfogadni másokat jelenti egyben, hogy szeretjük őket. Jelenleg akkor én szeretem anyát, apát, testvérem. Ez alapvető, ha csak nem alkoholista szülők, bántalmazott gyereke, vagy egyszerűen csak elhagyott árva vagyok, esetleg mindennapi megalázások céltáblája. Nem, egyik sem. 
Kit szerethetek még? Legjobb barátnőmet. Persze, nem is tudnám nem szeretni, hiszen mindig is ott volt nekem, és számíthatok is rá, de ő éppen a szerelem cukormázas habos-babos, rózsaszín ködében éli mindennapjait. Aztán ott van haverom, sajnos vele igen keveset találkozok, de még mindig ott van másik haverom, aki nagyon fontos nekem. Meglehet sokkal nagyobb bajai vannak neki, mint nekem, de remélem tudja, hogy nem hagyom egyedül, és remélem, hogy ő sem fog. Igaz mostanság, alig beszélünk, mert mindig van neki valaki, akit szerelemből szeret, és akivel mindig együtt akar lenni, de ez természetes, legalábbis azt hiszem.. de mindenesetre kicsit rosszul esik, hogy állítólag legjobb haverok vagyunk, és ma vagy tizenötször ment el mellettem úgy, hogy észre se vett, akkor sem, mikor utána szóltam. Lényegtelen-

~jólvagyok.!

Csapó Szülinap. első jelenet:)

Tulajdonképpen nem szeretem a szülinapokat. De ez most kivételesen jó volt. Végre mehettem suliba megszüntetve a bezártságot, és tényleg jó napom volt. Mindenki tiszta aranyos volt velem, meg jókedvű, meg minden. Még egyik haverommal is beszéltem, akivel amúgy már rég nem. És úgy jókedvűen feküdtem le, fél tizenkettőkor, mert jó volt beszélgetni.

A mai napom meg huhh. Nagy kínkeservesen hazaérek, majd meg halok, erre kinyitom az ajtót, nem tíz lökött majom néz velem szembe, akiket a barátaimnak hívok? Egy tortával a kezükben, azt kiabálva hogy Boldog Születésnapot. Jajj megeszem őket de aranyosak. Nagyon jó napom volt, és nagyon jól éreztem magamat velük. De most elfáradtam, és nincs más dolgom, mint aludni:3

Jobbnapokat Puszi nektek:D

Tökéletes, még is tele van hibákkal..

Sötétség uralta a várost, csak a hold halvány, erőtlen fénye világított. Hát persze hajnali négykor mit vártam? Tudomást sem vettek rólam az emberek, akik szétszórtan sétáltak az utcákon. Ha jobban belegondolok örültem is nekik. Csak mentem, kapucnimat a fejemre húztam, arcomat pedig a sálamba temettem. Már nem volt messze az állomás. Tulajdonképpen nem is siettem. Minek? Várni ott is ugyan olyan, mint akárhol. Behunytam a szemem, éreztem, ahogy a lágy szellő végigfúj az arcomon, majd a ruhám kis résein beférkőzik a pólóm alá. Megborzongtam. Nem akartam semmi rosszra gondolni. Most nem. Két perc. Olvastam le a pályaudvar kijelzőjén. Egyre jobban feszengtem. Mi van ha mégsem jön el? Ha közbe jött valami, vagy már nem tud? Próbáltam ébren maradni, és nem belefeledkezni a gondolataimba. Egy perc. A hasam görcsbe rándult, a szám kirepedezett. Nem akartam tovább várni. Olyan hosszú egy perc. Egy egész perc. Mennyi minden történhet ennyi idő alatt is. Éles recsegések kíséretében megszólalt a hangosbemondóban egy mély, férfi hang; "Gyorsvonat érkezik a kettes vágányra. A vágány mellett kérjük vigyázzanak." És tényleg, teljes sebességgel közeledett, erős szelet csapva maga körül, ami felborzolta a hajamat. Gyorsan kifésültem a szememből, és a vonat ajtajára tapasztottam a szemem. Lassan kinyílt, és elkezdtek lefele szállingózni az emberek. Egy anyuka a kisfiával, egy fiatal lány, aki nevetve futott a barátja felé. Egy idős házaspár, egy egész család. Mennyi vidám ember. Majd lassan kiürülni látszott a kocsi. Nem lehet. Rajta kell lennie. Kétségbeesetten kapkodtam a szemem az emberek között, és csak az ő arcát kerestem. Sehol. Nincsen sehol. A fejem lüktetett, a szemeim könnyel teltek meg, mikor a vonat ajtajai bezáródtak. A porond lassan kiürült, az emberek elindultak haza, együtt boldogan. Nem akartam elmenni, hittem, hogy ott van valahol. A tekintetem egy távoli alakra terelődött, aki engem nézett, majd egy kedves mosoly kíséretében feltartotta a kezét. Próbáltam a könnyeim mögül kiszűrni, hogy kis is lehet az, de akkora marhaság. Ki más? Ki lenne ott rajta kívül, aki éppen egy kócos, láthatóan fáradt lánynak integetne? Kellett idő, mire felfogtam, hogy mi is van. Lassan közeledett felém. Túl lassan. Én is megmozdulhattam volna, de nem voltam rá képes. Csak úgy álltam ott, mint ha a lábaim földbe gyökereztek volna. A szívem egyre hevesebben vert, és egyre jobban sírtam. Az izmaim feladták a szolgálatot, összeestem. Éreztem, ahogy átölel, én pedig visszaöleltem. Kezével beletúrt a hajamba, halottam a lélegzését. Én meg tök bénán csak ott sírtam. De nem tudtam mit kezdeni. Magamhoz szorítottam, kezdtem megnyugodni, most, hogy a karjaim között tudhattam. Gyengéden hátrébb vette a fejét, és a szemembe nézett. Letörölte a könnyeimet, majd közelebb hajolt. Éreztem, ahogy az ajkunk összeér, és melegség járja át a testem. Boldog voltam. Nem voltam kész, hogy újra elmenjen. Hogy újra itt hagyjon engem egyedül. De nem tehet mást. Most viszont itt van. És együtt vagyunk. Csak mi. Csak mi ketten, egyedül, távol a gondoktól, távol mindentől, és mindenkitől..

Pontpontvesszőcske

Már kínoz a bezártság. Utálok beteg lenni. Nem mehetek sehova, egész nap egyedül, azzal tudattal, hogy tanulni kéne, de semmi kedvem, és amúgy is.. Hiányozik a társaság. Hiányoznak a barátnőim, hiányzik haverom. Elég most már..

Áhh. Nem tudom. Nem tudom hogy mi van velem. Az egyik pillanatban majd ki ugrok a bőrömből, tiszta boldog és vidám vagyok, aztán a másik pillanatban csak úgy rossz kedvem lesz. Vagyis inkább olyan lehangolt leszek. És minden hülyeségen elkezdek gondolkodni, meg "mi lett volna ha", vagy "mi lenne ha most".. És nem is tudom megfogalmazni amit kigondoltam. Egyszerűen fura. Hogy így egyik percről a másikra teljesen más hangulatom lesz. És amikor rám jön a nap közepén a "mindenkihez odabújós" kedvem, akkor ugyebár senki nincs itthon, mert miért is lenne. :c
Jajj csak legyen már vége. Esküszöm amint felmegyek suliba, mindenkit végigfogok ölelgetni minimum 5 percig (L)!

Valóság, vagy csak képzelet?

Normális dolog minden nap felkelni, és azon tűnődni, ki is vagy valójában? Normális naphosszat elmélkedni a múlton, a jelenen, a jövőn? Amit rosszul csináltál, amit helyrehoztál? A napok lassan olyan gyorsan telnek el, hogy észre se vesszük. Biztos ismerős, hogy felkelsz hétfőn reggel, a jajj ne már megint hétfő pillantásoddal, és mire észbe kapsz lefekszel pénteken a végre hétvége megnyugvással. Tiszta félelmetes, hogy lassan itt a nyár, mikor még most kezdődött el a suli. Jó tudom már több mint egy fél éve, de akkor is olyan kevésnek tűnik. Nem? Mire feleszmélnél már vége is. Ijesztő. Le kéne lassítani. De hát azt hogy? Nem lehet egy nap 48 órás. Vagy igen? Aki megoldaná az szóljon!

De tudom mi kéne nekem. Egy ilyen időmegállító micsoda. Már kiskoromban is nagyon sokat elmélkedtem rajta, hogy milyen is lenne. Egy aprócska szerkezet, nem nagyobb egy medálnál, és lenne rajta két gomb. Az egyikkel meg lehetne állítani az időt. Ilyenkor az egész világon minden pontosan ott maradna, ahol abban a pillanatban volt, mikor megnyomtam a gombot. Nem esne lentebb a labda, nem fújná messzebb a szél az idős bácsi kalapját. Aztán persze, hogy ne legyek egyedül, a világ mozdulatlanságában, ha valakit megérintenék és kimondanám hangosan, hogy ő legyen itt ébren mellettem, akkor ő nem lenne mozdulatlan, persze, akkor magyarázhatnám el, hogy mi is történt, de nem érdekel. Akkor bármit megcsinálhatnánk. Egyedül, együtt, ketten, többen, ahányan szeretném, azokkal akiket szeretek. Annyi időnk lenne, amennyit akarunk, és senki nem tudná meg. Senki, aki fontos lenne. A mi titkunk lenne, ami összetart minket. Persze semmi sem lenne ilyen egyszerű, mert ugyebár a tündérmesékben is van bonyodalom. És akkor lenne egy sötét alak, akire nem hat az időmegállítás, és egyedül van, és szomorú. És üldözne minket a boldogság és a szeretet miatt. De mi nem félnénk, mert együtt lennénk, és szembe szállnánk a sötét alakkal, és akkor a sötét alak összeesne, de mi segítenénk rajta, kiszíneznénk az életét, boldog lenne, és szeretettel teli. És akkor megint elindítanánk az időt, és minden menne tovább. De ott lenne egy kincs, egy kulcs, ami csak a miénk, csak a mi titkunk, és mindig lenne egy kiút, ha pihenni szeretnénk, vagy csak együtt lenni, elzárva a bajoktól. Együtt, boldogan. Ez lenne a mi tündérmesénk.. Csak a miénk..

Betegség 23 fokban.. nane.

Mi már az, hogy hét ágról süt a nap, tiszta meleg van, én meg itthon feküdhetek bezárva? Az igazságtalanság. Ki találta ki? Biztos nem volt 100%-osan komplett. Érhetetlen:|

_____________________________________________________________

Miért van az, hogy az emberek mindig szomorúak? Mindig találnak valamit, amiben éppen bánatukat lelik. Oké, nem azt mondom, hogy mindig minden tökéletes tejbepapi, de néha biztos akad olyan is, amikor azt a kis rosszat félretéve élvezni lehet a mindennapokat. Persze én se arra gondolok, hogy egy szürke, hideg téli napon, amikor semmi kedvem felkelni és elvánszorogni a suliba, rám jön az a "mindig van valami jó" okoskodásom, mert ki nem utálná az ilyen reggeleket, de akkor is. Néhány ember képes túldramatizálni a dolgokat, néha nem is kicsit. Megértem. Rossz. Nagyon fáj. Nincs senki, aki megértene. Egyedül vagy. Felemészt. De mégis. Jöhetnék a félig vízzel töltött pohár sztorival, de már olyan unalmas.Képzelj el egy napot, amikor minden tökéletes, legalább egy napig. Amikor nem gondolsz a nyűgjeidre bajaidra, és élvezed az életet. Hiszen azért van. Nem? Na ugye hogy de. Tudom hogy nehéz hátrahagyni a gondokat, nem foglalkozni velük, mert néha nem hagynak, és annyira bele másznak az ember agyába, hogy gondolkodni se hagyják. Néha jól esik kiadni. Kiadni mindent, megkönnyebbülni. Sírni, míg van miért, ameddig meg nem nyugszunk. Néha egyedül, néha éppen valaki vállán, szorosan átölelve, és érezve, hogy igenis van valaki, akire számíthatsz. Érezni a viszonzott szorítást, szeretni, élni.
De most gondolj bele, mennyivel jobb lenne, ha nem mindig a monoton hétköznapok színtelen leple alá temetkeznél, hanem egy picit is észrevennéd egy nap aprócska örömeit. Egy mosoly, egy érintés, egy ölelés, egy csók, egy pillanat. Szerelmesnek lenni, nevetni, még nem fáj a hasad, a kedvenc dalodat hallani a rádióban, sorban állás nélkül boltba menni. Az eső halk kopogására elaludni, érezni a szellő lágy simogatását a bőrödön. Egy szép sms-t kapni, észrevenni a természet szépségeit. Kilépni a zuhany alól, és meleg törülközőbe csavarni magad, pénzt találni egy rég nem hordott nadrágban. Felébredni az éjszaka közepén, és rájönni hogy még aludhatsz néhány órát. Minden ok nélkül nevetni, jól érezni magad. Kézen fogva menni azzal, akit a legjobban szeretsz, szorosan magadhoz ölelni valakit, aki fontos neked. Érezni a remegést a gyomrodban, mikor meglátsz egy neked különleges személyt. Tudni, hogy hiányzol valakinek, tudni hogy valaki szeret. Tudni, hogy a barátaid mindig melletted lesznek, és soha nem vagy egyedül.. Egyszóval, igen, élni.:)

tavasz?*-*

HelloHello Sziasztook:D

Csaknem megérkezett a tavasz? Alig hiszem el, hogy végre nyugodtan kinyithatom az ablakot, anélkül, h három paplanba kéne takarózzak, vagy mirelitté váljak. És még néha a nap is kisüt. Tényleg milyen jó, végre áprilisban kezd tavaszodni. Ez az év volt az első amikor alig vártam már a tavaszt, és persze most kellett a legtöbb ideig idegeskedni hogy hahó? Március, havazás, valahogy ez a kettő nem két külön fogalom lenne?:oDe legalább már látjuk a végét, a nyári szünet kezdetét, ha a nyarat még nem is.Na huhh mennyi mindent is írhatnék le, az a baj velem, hogy teljesen lusta vagyok, és nem tudok mit kezdeni magammal, pedig meg kell hagyni, lenne mit csinálnom.
Az elmúlt napokban hetekben mi is történt te jó szent asztal. Tulajdonképpen rengeteg minden. Többek között a tavaszi szünet is, amit inkább télinek neveznék, de legalább tartottunk egy második karácsonyt.Nagyon sokat mentem minden fele barátnőimmel, de nem is lehet mindent leírni. Összevesztem haverommal, akivel már mondhatni ki is békültünk, legalábbis valami olyasmi. Bár már nem beszéltünk vagy egy hete, de nem lényeg. Vagyis az lenne, csak hát értitek. Nem minden rajtam múlik, ez két oldalas dolog, ha az egyik fél nem akkor azt már itt bebuktuk. Aztán hmm. Volt barátomnak, akiről már sokat írtam, most éppen barátnőm tetszik és tiszta vicces. Szegény barátnőm ahogy néz rám. Ez a "kérlek segíts. még fiatal vagyok a halálhoz" nézése. De hát megesik az emberrel.
Aztán most úgy őszintén nem is tudom, hogy mit akartam, csak untam a vasárnapi fejemet, és tanulni meg semmi kedvem nem volt, de edzeni is kéne, még hosszú a nap. Az újra írást is csak édestestvérem miatt kezdtem el, mert tegnap rátalált a blogra és hát elolvasta, szóval köszi!><"

Na további szép napot jók legyetek, legyek jó én is, és ne felejtsétek, mindjárt tavasz*______*Csöcsö:D
Ui: http://vanmegoldas.net/ tetszik^^

Visszatérés:)

Ami igaz a igaz. Eléggé régen írtam, de hát annyi minden történt, annyi minden megváltozott, hogy nem volt különösebben időm, hogy írhassak. Most is csak azért, mert nem igen tudok aludni.
Röviden összefoglalva, egyre jobban kiismerem a körülöttem lévő embereket, és érzelmileg tiszta vagyok. Új embereket ismertem, és szerettem meg, ami meg kell hagyni jót tett nekem. Hiányzott már, hogy valakivel órákig tudjak beszélgetni, úgy hogy nem kell azon izguljak, hogy nem lesz téma. És jó tudni hogy van aki szeret, még akkor is ha csak barátilag, mert a barátság talán szorosabb is, és ami biztos, hogy tovább tart, mint a kapcsolatok nagy része..
És persze nemsokára itt a tavasz, e miatt is van jobb kedvem mostanában. Hiszen olyan komorak a hideg, téli napok, amikor az emberek fapofával várják h végre vége legyen a napoknak. De tavasz, napsütés, amikor minden megtelik élettel*-*
Na jó talán kicsit elragadtattam magam, de akkor is. Most mond hogy nincs igazam, és te sajnálod hogy jön a tavasz. Na látod:D
Az persze igaz, hogy most sem minden tejbepiskóta, de sosem lehet az.
De majd igyekszem minél hamarabb újra írni, kicsit részletesebben, és a kérdéseitekre is válaszolni, csak sajnos rövid egy nap.
Minden jót a legközelebbi viszontolvasásig:DD

                                        Keep smiling.(L)