Csapó Szülinap. első jelenet:)

Tulajdonképpen nem szeretem a szülinapokat. De ez most kivételesen jó volt. Végre mehettem suliba megszüntetve a bezártságot, és tényleg jó napom volt. Mindenki tiszta aranyos volt velem, meg jókedvű, meg minden. Még egyik haverommal is beszéltem, akivel amúgy már rég nem. És úgy jókedvűen feküdtem le, fél tizenkettőkor, mert jó volt beszélgetni.

A mai napom meg huhh. Nagy kínkeservesen hazaérek, majd meg halok, erre kinyitom az ajtót, nem tíz lökött majom néz velem szembe, akiket a barátaimnak hívok? Egy tortával a kezükben, azt kiabálva hogy Boldog Születésnapot. Jajj megeszem őket de aranyosak. Nagyon jó napom volt, és nagyon jól éreztem magamat velük. De most elfáradtam, és nincs más dolgom, mint aludni:3

Jobbnapokat Puszi nektek:D

Tökéletes, még is tele van hibákkal..

Sötétség uralta a várost, csak a hold halvány, erőtlen fénye világított. Hát persze hajnali négykor mit vártam? Tudomást sem vettek rólam az emberek, akik szétszórtan sétáltak az utcákon. Ha jobban belegondolok örültem is nekik. Csak mentem, kapucnimat a fejemre húztam, arcomat pedig a sálamba temettem. Már nem volt messze az állomás. Tulajdonképpen nem is siettem. Minek? Várni ott is ugyan olyan, mint akárhol. Behunytam a szemem, éreztem, ahogy a lágy szellő végigfúj az arcomon, majd a ruhám kis résein beférkőzik a pólóm alá. Megborzongtam. Nem akartam semmi rosszra gondolni. Most nem. Két perc. Olvastam le a pályaudvar kijelzőjén. Egyre jobban feszengtem. Mi van ha mégsem jön el? Ha közbe jött valami, vagy már nem tud? Próbáltam ébren maradni, és nem belefeledkezni a gondolataimba. Egy perc. A hasam görcsbe rándult, a szám kirepedezett. Nem akartam tovább várni. Olyan hosszú egy perc. Egy egész perc. Mennyi minden történhet ennyi idő alatt is. Éles recsegések kíséretében megszólalt a hangosbemondóban egy mély, férfi hang; "Gyorsvonat érkezik a kettes vágányra. A vágány mellett kérjük vigyázzanak." És tényleg, teljes sebességgel közeledett, erős szelet csapva maga körül, ami felborzolta a hajamat. Gyorsan kifésültem a szememből, és a vonat ajtajára tapasztottam a szemem. Lassan kinyílt, és elkezdtek lefele szállingózni az emberek. Egy anyuka a kisfiával, egy fiatal lány, aki nevetve futott a barátja felé. Egy idős házaspár, egy egész család. Mennyi vidám ember. Majd lassan kiürülni látszott a kocsi. Nem lehet. Rajta kell lennie. Kétségbeesetten kapkodtam a szemem az emberek között, és csak az ő arcát kerestem. Sehol. Nincsen sehol. A fejem lüktetett, a szemeim könnyel teltek meg, mikor a vonat ajtajai bezáródtak. A porond lassan kiürült, az emberek elindultak haza, együtt boldogan. Nem akartam elmenni, hittem, hogy ott van valahol. A tekintetem egy távoli alakra terelődött, aki engem nézett, majd egy kedves mosoly kíséretében feltartotta a kezét. Próbáltam a könnyeim mögül kiszűrni, hogy kis is lehet az, de akkora marhaság. Ki más? Ki lenne ott rajta kívül, aki éppen egy kócos, láthatóan fáradt lánynak integetne? Kellett idő, mire felfogtam, hogy mi is van. Lassan közeledett felém. Túl lassan. Én is megmozdulhattam volna, de nem voltam rá képes. Csak úgy álltam ott, mint ha a lábaim földbe gyökereztek volna. A szívem egyre hevesebben vert, és egyre jobban sírtam. Az izmaim feladták a szolgálatot, összeestem. Éreztem, ahogy átölel, én pedig visszaöleltem. Kezével beletúrt a hajamba, halottam a lélegzését. Én meg tök bénán csak ott sírtam. De nem tudtam mit kezdeni. Magamhoz szorítottam, kezdtem megnyugodni, most, hogy a karjaim között tudhattam. Gyengéden hátrébb vette a fejét, és a szemembe nézett. Letörölte a könnyeimet, majd közelebb hajolt. Éreztem, ahogy az ajkunk összeér, és melegség járja át a testem. Boldog voltam. Nem voltam kész, hogy újra elmenjen. Hogy újra itt hagyjon engem egyedül. De nem tehet mást. Most viszont itt van. És együtt vagyunk. Csak mi. Csak mi ketten, egyedül, távol a gondoktól, távol mindentől, és mindenkitől..

Pontpontvesszőcske

Már kínoz a bezártság. Utálok beteg lenni. Nem mehetek sehova, egész nap egyedül, azzal tudattal, hogy tanulni kéne, de semmi kedvem, és amúgy is.. Hiányozik a társaság. Hiányoznak a barátnőim, hiányzik haverom. Elég most már..

Áhh. Nem tudom. Nem tudom hogy mi van velem. Az egyik pillanatban majd ki ugrok a bőrömből, tiszta boldog és vidám vagyok, aztán a másik pillanatban csak úgy rossz kedvem lesz. Vagyis inkább olyan lehangolt leszek. És minden hülyeségen elkezdek gondolkodni, meg "mi lett volna ha", vagy "mi lenne ha most".. És nem is tudom megfogalmazni amit kigondoltam. Egyszerűen fura. Hogy így egyik percről a másikra teljesen más hangulatom lesz. És amikor rám jön a nap közepén a "mindenkihez odabújós" kedvem, akkor ugyebár senki nincs itthon, mert miért is lenne. :c
Jajj csak legyen már vége. Esküszöm amint felmegyek suliba, mindenkit végigfogok ölelgetni minimum 5 percig (L)!

Valóság, vagy csak képzelet?

Normális dolog minden nap felkelni, és azon tűnődni, ki is vagy valójában? Normális naphosszat elmélkedni a múlton, a jelenen, a jövőn? Amit rosszul csináltál, amit helyrehoztál? A napok lassan olyan gyorsan telnek el, hogy észre se vesszük. Biztos ismerős, hogy felkelsz hétfőn reggel, a jajj ne már megint hétfő pillantásoddal, és mire észbe kapsz lefekszel pénteken a végre hétvége megnyugvással. Tiszta félelmetes, hogy lassan itt a nyár, mikor még most kezdődött el a suli. Jó tudom már több mint egy fél éve, de akkor is olyan kevésnek tűnik. Nem? Mire feleszmélnél már vége is. Ijesztő. Le kéne lassítani. De hát azt hogy? Nem lehet egy nap 48 órás. Vagy igen? Aki megoldaná az szóljon!

De tudom mi kéne nekem. Egy ilyen időmegállító micsoda. Már kiskoromban is nagyon sokat elmélkedtem rajta, hogy milyen is lenne. Egy aprócska szerkezet, nem nagyobb egy medálnál, és lenne rajta két gomb. Az egyikkel meg lehetne állítani az időt. Ilyenkor az egész világon minden pontosan ott maradna, ahol abban a pillanatban volt, mikor megnyomtam a gombot. Nem esne lentebb a labda, nem fújná messzebb a szél az idős bácsi kalapját. Aztán persze, hogy ne legyek egyedül, a világ mozdulatlanságában, ha valakit megérintenék és kimondanám hangosan, hogy ő legyen itt ébren mellettem, akkor ő nem lenne mozdulatlan, persze, akkor magyarázhatnám el, hogy mi is történt, de nem érdekel. Akkor bármit megcsinálhatnánk. Egyedül, együtt, ketten, többen, ahányan szeretném, azokkal akiket szeretek. Annyi időnk lenne, amennyit akarunk, és senki nem tudná meg. Senki, aki fontos lenne. A mi titkunk lenne, ami összetart minket. Persze semmi sem lenne ilyen egyszerű, mert ugyebár a tündérmesékben is van bonyodalom. És akkor lenne egy sötét alak, akire nem hat az időmegállítás, és egyedül van, és szomorú. És üldözne minket a boldogság és a szeretet miatt. De mi nem félnénk, mert együtt lennénk, és szembe szállnánk a sötét alakkal, és akkor a sötét alak összeesne, de mi segítenénk rajta, kiszíneznénk az életét, boldog lenne, és szeretettel teli. És akkor megint elindítanánk az időt, és minden menne tovább. De ott lenne egy kincs, egy kulcs, ami csak a miénk, csak a mi titkunk, és mindig lenne egy kiút, ha pihenni szeretnénk, vagy csak együtt lenni, elzárva a bajoktól. Együtt, boldogan. Ez lenne a mi tündérmesénk.. Csak a miénk..

Betegség 23 fokban.. nane.

Mi már az, hogy hét ágról süt a nap, tiszta meleg van, én meg itthon feküdhetek bezárva? Az igazságtalanság. Ki találta ki? Biztos nem volt 100%-osan komplett. Érhetetlen:|

_____________________________________________________________

Miért van az, hogy az emberek mindig szomorúak? Mindig találnak valamit, amiben éppen bánatukat lelik. Oké, nem azt mondom, hogy mindig minden tökéletes tejbepapi, de néha biztos akad olyan is, amikor azt a kis rosszat félretéve élvezni lehet a mindennapokat. Persze én se arra gondolok, hogy egy szürke, hideg téli napon, amikor semmi kedvem felkelni és elvánszorogni a suliba, rám jön az a "mindig van valami jó" okoskodásom, mert ki nem utálná az ilyen reggeleket, de akkor is. Néhány ember képes túldramatizálni a dolgokat, néha nem is kicsit. Megértem. Rossz. Nagyon fáj. Nincs senki, aki megértene. Egyedül vagy. Felemészt. De mégis. Jöhetnék a félig vízzel töltött pohár sztorival, de már olyan unalmas.Képzelj el egy napot, amikor minden tökéletes, legalább egy napig. Amikor nem gondolsz a nyűgjeidre bajaidra, és élvezed az életet. Hiszen azért van. Nem? Na ugye hogy de. Tudom hogy nehéz hátrahagyni a gondokat, nem foglalkozni velük, mert néha nem hagynak, és annyira bele másznak az ember agyába, hogy gondolkodni se hagyják. Néha jól esik kiadni. Kiadni mindent, megkönnyebbülni. Sírni, míg van miért, ameddig meg nem nyugszunk. Néha egyedül, néha éppen valaki vállán, szorosan átölelve, és érezve, hogy igenis van valaki, akire számíthatsz. Érezni a viszonzott szorítást, szeretni, élni.
De most gondolj bele, mennyivel jobb lenne, ha nem mindig a monoton hétköznapok színtelen leple alá temetkeznél, hanem egy picit is észrevennéd egy nap aprócska örömeit. Egy mosoly, egy érintés, egy ölelés, egy csók, egy pillanat. Szerelmesnek lenni, nevetni, még nem fáj a hasad, a kedvenc dalodat hallani a rádióban, sorban állás nélkül boltba menni. Az eső halk kopogására elaludni, érezni a szellő lágy simogatását a bőrödön. Egy szép sms-t kapni, észrevenni a természet szépségeit. Kilépni a zuhany alól, és meleg törülközőbe csavarni magad, pénzt találni egy rég nem hordott nadrágban. Felébredni az éjszaka közepén, és rájönni hogy még aludhatsz néhány órát. Minden ok nélkül nevetni, jól érezni magad. Kézen fogva menni azzal, akit a legjobban szeretsz, szorosan magadhoz ölelni valakit, aki fontos neked. Érezni a remegést a gyomrodban, mikor meglátsz egy neked különleges személyt. Tudni, hogy hiányzol valakinek, tudni hogy valaki szeret. Tudni, hogy a barátaid mindig melletted lesznek, és soha nem vagy egyedül.. Egyszóval, igen, élni.:)

tavasz?*-*

HelloHello Sziasztook:D

Csaknem megérkezett a tavasz? Alig hiszem el, hogy végre nyugodtan kinyithatom az ablakot, anélkül, h három paplanba kéne takarózzak, vagy mirelitté váljak. És még néha a nap is kisüt. Tényleg milyen jó, végre áprilisban kezd tavaszodni. Ez az év volt az első amikor alig vártam már a tavaszt, és persze most kellett a legtöbb ideig idegeskedni hogy hahó? Március, havazás, valahogy ez a kettő nem két külön fogalom lenne?:oDe legalább már látjuk a végét, a nyári szünet kezdetét, ha a nyarat még nem is.Na huhh mennyi mindent is írhatnék le, az a baj velem, hogy teljesen lusta vagyok, és nem tudok mit kezdeni magammal, pedig meg kell hagyni, lenne mit csinálnom.
Az elmúlt napokban hetekben mi is történt te jó szent asztal. Tulajdonképpen rengeteg minden. Többek között a tavaszi szünet is, amit inkább télinek neveznék, de legalább tartottunk egy második karácsonyt.Nagyon sokat mentem minden fele barátnőimmel, de nem is lehet mindent leírni. Összevesztem haverommal, akivel már mondhatni ki is békültünk, legalábbis valami olyasmi. Bár már nem beszéltünk vagy egy hete, de nem lényeg. Vagyis az lenne, csak hát értitek. Nem minden rajtam múlik, ez két oldalas dolog, ha az egyik fél nem akkor azt már itt bebuktuk. Aztán hmm. Volt barátomnak, akiről már sokat írtam, most éppen barátnőm tetszik és tiszta vicces. Szegény barátnőm ahogy néz rám. Ez a "kérlek segíts. még fiatal vagyok a halálhoz" nézése. De hát megesik az emberrel.
Aztán most úgy őszintén nem is tudom, hogy mit akartam, csak untam a vasárnapi fejemet, és tanulni meg semmi kedvem nem volt, de edzeni is kéne, még hosszú a nap. Az újra írást is csak édestestvérem miatt kezdtem el, mert tegnap rátalált a blogra és hát elolvasta, szóval köszi!><"

Na további szép napot jók legyetek, legyek jó én is, és ne felejtsétek, mindjárt tavasz*______*Csöcsö:D
Ui: http://vanmegoldas.net/ tetszik^^