2013. május 26., vasárnap

fekete lyuk, valahol nagyon messze..

Mi van akkor, ha nincs kedvem megmozdulni se? Csak feküdni akarok, bömböltetni a zenét, és gondolkodni. Nem csinálni, semmit, eltűnni. Eltűnni, és várni, hogy ki keres.
Vicces. Az egész egy vicc. Nem akarok senkitől semmi, csak boldog lenni. Olyan nagy kérés ez? Miért nem lehet minden rendben, veszekedések és bonyodalmak nélkül...?

ui.: ha én nem kereslek, akkor miért nem beszélünk?


2013. május 19., vasárnap

katyvasz.

Szeretem, amikor hajnalokig beszélünk, és utána a boldogság meleg érzésével a hasamban fekszek le aludni.
Szeretem, amikor tudom, hogy számíthatok rád, szeretem a hülye fejedet..

Mi az már, hogy egyik pillanatban tele vagyok boldogsággal és majd ki ugrok a bőrömből, a másik pillanatban meg a sírógörcs kerülget? Mint hogy ha egy soha meg nem álló hullámvasúton ülnék. Én egy egyenes hullámvasúton akarok ülni. Olyan miért nincsen?

Oké nem lehet megfogalmazni amit érzek. Ha képes leszek rá, megteszem, de nem megy:)

2013. május 14., kedd

rainbow(L)

Voltam már vesztes, de legyőzött sohasem! Akartak már a becsületembe tiporni, próbáltak már megalázni, volt, hogy sikerült is. Voltam én már lent, sőt, lejjebb is. Tapostak a szívembe, gázoltak a lelkembe. Nem szégyellem kimondani. Volt, hogy majdnem ordítottam a fájdalmaktól, a vágyaktól, a tehetetlenségtől, a haragtól, dühtől. Volt, hogy sírtam.. Volt, mikor úgy éreztem, és gondoltam, hogy nem tudok fölállni és lent maradok, de mindig sikerült erőt merítenem még a legkilátástalanabb helyzetekből is és mindig felálltam, felállok, és mindig is fel is fogok!

2013. május 13., hétfő

gyertyaláng.

Valahol, ha nagyon távol is, de ott van a fény, a boldogság. Meg kell ragadni, közelebb húzni. Húzni egészen addig, amíg el nem érjük azt..

broken.

Most komolyan. Normális dolog mindennap sírni? Oké, értem, hogy én papoltam a mindig van valami jó az életben dologról, de van olyan, amikor tényleg nincs semmi? Mármint nem az aprócska dolgokra gondolok, mert azok mindig itt vannak, de sokszor nem elég ahhoz, hogy tényleg jó kedvem legyen. De biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. De amikor már egy ölelésre se telik, mert a barátaim nagy része ellenem fordul, akkor már azon vagyok, hogy most akkor mi van? Mi történt így hirtelenjében? Kezdenek megutálni az emberek, elfordulnak tőlem. Tudom, az igaz barát mindig szakít időt rád. És ez így is van, mert van egy testvérem, egy legjobb barátnőm, és két iszonyatosan jó haverom. De mi van, ha ők sem érnek rá, és egyre kevesebbet vannak velem?

-De én tényleg jól vagyok. A reményemet sem vesztettem el. Én boldog vagyok, az akarok maradni, és jön egy kötőszó, ami úgy tűnhet, mindezt megcáfolja: de. De néha az érzelmi hullámvölgyekben hosszan tart a völgy. Igaz lehet, most sem vagyok völgyben, hanem mondjuk úgy hogy valami fennsík féleségben, ami se nem a völgy, se nem a hegy, legalábbis azt hiszem. A problémát magamban keresem. Az elfogadás nehéz. Elfogadni másokat jelenti egyben, hogy szeretjük őket. Jelenleg akkor én szeretem anyát, apát, testvérem. Ez alapvető, ha csak nem alkoholista szülők, bántalmazott gyereke, vagy egyszerűen csak elhagyott árva vagyok, esetleg mindennapi megalázások céltáblája. Nem, egyik sem. 
Kit szerethetek még? Legjobb barátnőmet. Persze, nem is tudnám nem szeretni, hiszen mindig is ott volt nekem, és számíthatok is rá, de ő éppen a szerelem cukormázas habos-babos, rózsaszín ködében éli mindennapjait. Aztán ott van haverom, sajnos vele igen keveset találkozok, de még mindig ott van másik haverom, aki nagyon fontos nekem. Meglehet sokkal nagyobb bajai vannak neki, mint nekem, de remélem tudja, hogy nem hagyom egyedül, és remélem, hogy ő sem fog. Igaz mostanság, alig beszélünk, mert mindig van neki valaki, akit szerelemből szeret, és akivel mindig együtt akar lenni, de ez természetes, legalábbis azt hiszem.. de mindenesetre kicsit rosszul esik, hogy állítólag legjobb haverok vagyunk, és ma vagy tizenötször ment el mellettem úgy, hogy észre se vett, akkor sem, mikor utána szóltam. Lényegtelen-

~jólvagyok.!