töprengés a nem is tudom pontosan min

Tudod, ha fuldoklunk,

Csak az ájulás pillanata előtt veszünk levegőt.

A végsőkig kitartunk.

Az ösztön, hogy ne tüdőzd le a vizet,

Olyan erős, hogy csak akkor nyitod ki a szádat,

Amikor már úgy érzed,

Mindjárt szétrobban a fejed.

Ekkor betódul a víz, és elmúlik a fájdalom.

Ekkor már nem ijesztő az egész.

Sokkal inkább békés..

Ma a suliból hazafele jövet zenével a fülemben üldögéltem a villamosra várva. Fújt a szél, de nem azon az őrült, "elfújja a nem létező kalapom" módon, hanem csak úgy békésen. És elgondolkodtam. Tulajdonképpen, ha valaki megkérdezné, hogy min, nem tudnék rá válaszolni. Egyszerűen nehéz megfogalmazni mire gondolok, vagyis inkább hogy mit érzek. Tudod, amikor megnézel egy nagyon jó sorozatot, vagy filmet, és aztán annak a hangulatában vagy, és nem enged szabadulni, de nem is akartam. Szeretem ezt az érzést. Amikor azt érzem, semmi sem lehetetlen, és erősnek kell lenni. Amikor reménykedek, és ha mély levegőt veszek, olyan melegség érzetem van. Olyan nyugodt, kellemes. Valahogy nem tudom leírni. Nincsen rá megfelelő szó, de tetszik. 

Amikor az embereken végignézve, máshogy kezded őket meglátni, és felmerül benned az az aprócska kérdés; Vajon neki milyen élete lehet? Vajon ő miken ment keresztül? És csak bámulok magam elé, még azt sem veszem észre, hogy már két villamos elhúzott előttem, és az emberek hülyének néznek, hogy egy nagy táskás csaj gubbaszt a megálló nagy eresze alatt. De kit érdekel? Ha úgy tartja kedvem egész nap ülhetek ott, fülessel a fülemben. Persze azért lenne néhány rendőrpajti akinek nem nagyon tetszene és bekísérne a suliba, de milyen vicces lenne már? Rendőri kísérettel suliba menni. Haha.

Szeretem nézni az embereket. Mármint nem tömeggyilkos szemmel, és semmi leselkedés, meg bármilyen rossz dolog, csak úgy mint külső szemlélő. Néhány emberi lény naivságát, reakcióit, meg ilyen hülyeségek, amiket úgy sem tudok érthetően leírni, de már így is hülyének nézel. De na. Csak úgy szeretek pihenni. Megállni egy pillanatra. Vagyis nem is megállni, hanem a belső, képzeletbeli, világomban élni. 

És annyit mondok így még neked, hogy Stiles!!!
(értelmezéshez ajánlom a Teen Wolf-ot)
Ja és még annyi hogy Mosolyogj!!:)

paraparapara.

Ahh. Meg kell állítani. Nem jöhet. Még nem vagyunk rá készen. Ilyen gyorsan. Egyszerűen nem. Máris itt van, még nem rég ment el. Miért? Tudatosan küzdök ellene. De nem, jön. Megint jön. Suli.

Szinte hihetetlen, hogy megint itt a szeptember, és kelhetek fel éjnek idején, mikor már 3 hónapja nem láttam reggel 9 órát. De persze jó lesz az gyerekek. Tessék pozitívan hozzáállni. Újabb kihívások, újabb emberek, barátok. Új emlékek, élmények. De akkor is. Olyan gyorsan telik az idő. Még nem rég mentem át új suliba, és már is 2 éve oda járok. És már csak 4 év. És aztán? Mihez kezdek majd magammal. Lehet hogy üveges tekintetű eladó leszek? Na nemnem, az nem buli. Vagy ilyen tipikus unottpofájú "azért csinálom mert muszáj" emberke. Nem nem, biztos hogy nem.
______________________________________________________________

Utálom az embereket. Tele vannak irigységgel, undokkal, gonoszsággal. És néhány egyed kétszínűsége meghaladja az univerzum hosszát, ami nagy szó, hiszen mint tudjuk az végtelen.
Utálom, amikor megbízok valakiben, pedig tudom hogy nem kéne. Utálom, amikor elhanyagolnak számomra fontos személyek. Utálom, mikor semmibe néznek, mikor nem foglalkoznak velem. Ez a tipikus, amikor írsz valakinek és látja, de baszik visszaírni. Na akkor jolvan.
De persze vannak kivételek. Azok mindig, elvégre "a kivétel erősíti a szabályt", de akkor is, elegem van az engem körülvevő emberekből.

De nyugi földlakó népség. Semmi para. Minden vidám, minden szép és jó. Egyszer úgy is elmúlik, akkor minek rágódni rajta. Inkább maradok az az idióta önmagam, és aki nem kíváncsi rám, az nem kíváncsi rám, majd leszek kedves idős nénike 3456781024 kiscicával. A kiscicák aranyosak, és szeretem a kiscicákat. A kis cicák is szeretnek engem. Remélem.

virágcserép

Mi már az, hogy lassan itt az augusztus, aztán a szeptember, és megint végigkinlódhatunk egy egész tanévet, mire megint nyár lesz, és ugyanúgy nem értjük, hogy miért vártuk ennyire, hiszen semmit nem tudunk csinálni, csak a temérdek szabadidőben, folyton folyvást gondolkodunk, zabálunk, alszunk, és az ilyen hasonló történetek. És azt hinné az ember, hogy ilyenkor legalább mindenre van időd, amit meg akartál csinálni. Persze van benne valami, de ha teljesen megcsinálhatatlan, akkor így se úgy se megy, hiába nincs semmi.
Oké, nem azt mondom hogy felesleges a nyári szünet, mert enélkül már a fél világ begolyózott volna, meg persze kell a pihenés, meg az idő meg a mindeféleség. Csak na értitek:D

Folytköv:3

tollpihe

Nyár, nyár, miféle nyár, amit bezárkózva a lakásban, délig aludva, ide oda ülve töltök? Na nem, ez már nekem is sok. Most már komolyan ki fogok mozdulni. De tényleg. Megígérem:DD
És talán jobb kedvem is lesz, ha nem foglalkozok a gondokkal, és csak a pozitív dolgokra koncentrálok. Vagy nem? Végül is, minek azon rágódjak, hogy kinek mi a baja, vagy éppen miért nem szól hozzám, hiszen akinek fontos vagyok, azt úgy is érdekelni fogja, hogy éppen hogy s mint vagyok. Akkor engem is érdekelnek ők.
Na szép nyarat mindenkinek, senki nem búsuljon, mert a világon semmi értelme. Mindig lesz rossz, még annál is rosszabb, de ha csak ülünk és siránkozunk, akkor minden jóból kimaradunk. Na puszi:DD

Ui.: ÍRJMÁR!

szürkeség a napsütésben.

Miért van az, hogy sohasem lehet minden teljesen rendben? Egyszerűen már nem értem. Bárhova megyek, bármit csinálok, bárkivel. Elfáradtam. Legszívesebben elmennék valahova. Ahol senki sem keresne, valahova   egyedül.!

hahaha..ha:')

Mindjárt nyár. El sem hiszem. Örülök is, meg nem is. Végre nem kell a szürke hétköznapokban a muszáj hangulatával felkelni, mosolyogni egész nap, majd lefeküdni. Végre akkor kelhetek fel, amikor akarok, végre azt csinálok, amit akarok, végre nem érdekelhet senki. Végre nem kell a "mi baj?" kérdéseket hallgassam, végre meleg van, és végre szabad lehetek. Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy az év legjobb része, a nyár.:)
De persze ott van az, hogy nem találkozok feltétlen minden hülyével, akinek az arcát év közben nap mint nap látom. És természetesen hiányozni fognak. De túlélhető.

igazából nem, még mindig nem tudom megfogalmazni, pedig biztos voltam benne, hogy most menni fog, de amikor belekezdenék, az ujjaim csak időznek a billentyűzeten. A gondolataim pedig teljesen összekavarodva próbálnak rendeződni, de persze nem.. nem megy:')