Képzeld el..

Oh igen, elkezdett esni a drága hó is. Igazából, semmi bajom nincsen vele, hiszen olyan szép, meg minden, Csak hideg. De az nagyon. És végre itt a normális tél is. Bár ha engem kérdezel jobban örülnék a tavasznak.
De hát tél van, ennek kel virulni. De mire is jó a tél? Persze, azon túl, hogy amikor nagy a hó, akkor a kis barátainkkal kicammogunk a dombra, és egymást hóval dobálva, fürdetgetve élvezzük. Nos, végül is, a meleg szobában ülve kakaót iszogatva, az ablakból a havazást nézve, mit ne mondjak eléggé megnyugtató hangulatba tudok kerülni. Csak az a baj, hogy ha a nagy semmittevésemet teszem, (oh de logikus) mit csinálok? Na vajon mit? Fogadok, már is van egy tipped. És abban is biztos vagyok, hogy helyes a tipped. Óóó igen, gondolkodom. De hogy min? Mindenen. Néha meg is lepődöm, hogy vagyok képes ennyit gondolkodni. Komolyan, ha az elmém jegyet szedne minden egyes elmélkedésemkor, hamar meggazdagodna. Na igen.
Mai egyik nagy gondolatáradásom éppen irodalom órán ülve jött rám. Olvasni kellett a tankönyvből valamelyik híres költő művét. Na persze én mit is csináltam? Az ablakon kibámulva, a havazást lesve az emlékeimbe merültem. Hogy én mennyire szeretem a költészetet. De végül is, azért az óra menetében maradtam, mert éppen tanárnőnk kérdésén kalandoztam el, miszerint fontos e az egyensúly. Egyensúly, mint lelki, vagy mint testi egyensúly? Mert persze, testi egyensúlyra mindenkinek szüksége van, hiszen ha nem lenne, nem lennénk képesek mozogni vagy éppen megállni. Például a keljfeljancsi bábu. De ha lelki egyensúly, akkor teljesen más a helyzet. Mert ugye mi is okozza a lelki egyensúlyt? (legalábbis szerény személyem szerint) Mindenki életében vannak jók, és rosszak. Most képzeld el, hogy ha csak minden rossz lenne. Ugye, te sem akarod, és senki sem, hogy az egész világra egy depressziós, melankolikus fátyol boruljon az emberek lelki nyugtalansága miatt? De képzeld el, hogy minden jó. Nincs más a világon, csak jó. Bármit csinálsz, az jó, bármikor csinálod az jó. Milyen lenne már? Nem tudnád mi a helyes, mit kellene tenned a céljaidért, hiszen mindegy lenne, mert minden jó. De van akinek a fájdalom is jó. Például, én is szeretek néha fájdalmat érezni. Ettől érzem, hogy élek. Szóval, ha ezt vesszük, akkor mi a jó? Mindenkinek más? De ha van fájdalom, akkor az rossz is. És mindezt az én kis fejemnek irodalom órán csücsülve kellett megfogalmazgatnia, mert ugye miért is ne? Csak amikor észrevette tanárnő, hogy nem nagyon figyelek a vers olvasására, és meg kérdezte, hogy én min elmélkedek, hiába mondtam el az egyensúlyról alkotott véleményemet, nem lett sokkal vidámabb. Szerintem ő sem szereti a telet. De miért? Szegény tél. Senki sem szereti. Pedig gondolj bele! Csak egy pillanatra. Nincsen semmi dolgod. Állsz, egyedül, egy nagy rét közepén, körülötted fák, vagy házak, vagy amit csak szeretnél, felőlem akár jégbe fagyott mamutok is lehetnek. De a lényeg, hogy csak állsz. Behunyod a szemed, és érzed a bőrödön a hópelyhek aprócska, hideg érintését. Egyre szaporábbak az érintések, és egyre fehérebb lesz körülötted minden. A Hold feletted halvány, sejtelmes fényében ragyog, a csillagok apró lámpaként ékesítik az eget. Csak képzeld el! Ugye, hogy milyen megnyugtató? Képzeld el, hogy sétálsz, hogy ropog a lábad alatt a hó! Képzeld el, ahogy a kezeddel beletúrsz a frissen keletkezett buckákba! Képzeld el, hogy fáj, hogy hideg! Érezd! Érezd a hideg levegőt, érezd a frissességet! Érezd a télnek azt az oldalát, ami szép! Érezd, és képzeld el! Aztán lassan, szép csendben, aludj bele a gondolataidba...

                                                                                                      -B