a sokáig az meddig tart?

Sötétség. Mindenhol. Körülvesz. Magával ragad. Félek. Halk sípolással bejut az orromon és körbejárja az egész tüdőm. Nehéz. Érzem ahogyan a súlya nyomja a mellkasom. Fáj, szorít. Borzalmas. Lüktet a fejem, kipirosodtak a szemeim, az arcomat szétdörzsöltem. Egyedül vagyok. Egyedül, valahol nagyon messze, még is teljesen közel. Mindentől elzárva, mégis egy kéznyújtásnyira. Nem értem. Nem értek semmit, nem értek senkit. Nem értem magamat sem. Csak annyit tudok, amit jelen pillanatban érzek. Annyit, hogy ez így nem jó. Nem jó, hiszen ordítani tudnék. A fájdalomtól, a tehetetlenségtől a hiánytól. Attól, hogy nem tudom, hogy mi történt. Fogalmam sincs, olyan gyorsan került hozzám közel minden, és olyan gyorsan hagyott magamra. Fel sem tudom fogni. Hiányzik az egész. Hiányzik a pillantása, hiányzik az aranyossága, hiányoznak a kedves szavai. Tudod te milyen ez? Milyen, amikor elveszíted az egyetlen embert akit igenis közel engedtél magadhoz? Borzasztó. Vissza akarom forgatni az időt. Kérem azt a kis varázsmedált. Kérem a kis csodaszerkezetet ami helyrehoz mindent. Kérem vissza őt. Kérem vissza a fényt, kérem vissza a levegőt, ami könnyű. Ami nem hordozza magával azt a nyomasztó érzést minden egyes belégzésnél. Vissza akarom kapni. Mikor lesz vége? Mikor kapom őt vissza? Meddig tart ez? Sokáig. Jó. De a sokáig, az meddig tart?