lelkesen süllyedek.

Komolyan mondom, nem értem ezt az egészet, nem értem saját magamat. Semmit sem. Azt, hogy miért hiányzol ennyire. De rohadtul. Nem tudom, csak azt tudom, hogy rossz. Rossz, hogy nem beszélünk, rossz, hogy nem tudom miért, hiszen pár napja még önfeledten vidáman ébren töltött összes percünkben beszélgettünk ha más nem az internethez kötve. De tényleg, jóreggelt és jóéjt üzenetek. Minden. És tudom hogy szerettél, és tudom, hogy én nem tudtam mit kezdeni vele, mert nem tudtam h mi van. De most már tudom. Vagyis körülbelül. Tudom hogy hiányzol, minden pillanatban, tudom hogy azt várom, hogy írj, hogy azt akarom, hogy gondolj rám, hogy hiányozzak neked, hogy találkozzunk, hogy fontos legyek neked. Azt akarom, hogy szeressél. Mert szeretlek. Az ég szerelmére nem igaz hogy nem lehet felfogni. Nem tudom, hogy mi változott, de ha azt akarod, hogy hagyjalak békén, annyit megérdemelnék hogy ezt így elmondod annyival hogy miért? Nem? Csak így magamra hagysz az ezernyi kérdésemmel, csak így szimplán, egyik pillanatról a másikra. Még fel sem készülhettem. Már (még csak) 47 órája. Az tudod mennyi idő? Rengeteg. Belehalok.