csak egy szó..

KESERŰ

fura házidolgozat

Karácsonyi hajtás, téli szünet, újév, és minden mi egyéb ami ilyentájt fontosabbá válik. Elvégre csak 22.-e van már kérem szépen. És igen, a szünet is elkezdődött, és akkor most karácsonyi hangulat kéne? Ja igen..

De csak hogy a suli ne felejtődjön, kedves magyar tanárom adott egy utolsó heti házi dolgozatot. És mit ne mondjak, kivételesen megfogott a téma. Jövő. Először elég sokat gondolkodtam meg minden, de aztán úgy döntöttem, az lesz a legegyszerűbb, ha leírok mindent, ami a fejemben van. Hogy a jövő, tulajdonképpen a megfoghatatlan semmi. Egy olyan dolog, amihez az ember görcsösen ragaszkodik, és irányítani akarja. Mindent megtesz hogy tökéletessé tegye. Elvégre a jövő, nem egy olyan hely, ahová belépünk. Azt mi teremtjük meg magunknak. De ha naivan, állandóan csak a JÖVŐRE (csupa nagybetűvel) koncentrálunk, nem vesszük észre az idő múlását. Hiszen ugyanúgy jövő a holnap, holnapután, mint az 5 perccel később.   Kell valami. Bármi, akármi. Amibe kapaszkodni tudsz, és a jelenben tud tartani. Egy kedves üzenet, egy random személyre elejtett mosoly a buszmegállóban fagyoskodva, egy ismerős zene. Akár a legapróbb dolgok is képesek a legnagyobb dolgokra. Egyszer a jövőből is most lesz, és akkor abban a jövőben az akkori jövőjüket fogják hajszolni az emberek? Nem tudom, nem is tudhatom. Elvégre én is ugyan olyan vagyok mint bárki más. Vagyis azt hiszem. Képesnek kell lennünk meglátni a pillanatok örömeit, muszáj. Egyszerűen nem lehet komorságban élni. Kell a fény, kell a szeretet, a törődés. Mindenkinek. Hidd el, a legkeményebb, legerősebb embernek is szüksége van rá. Éppen ezért, meg úgy amúgy is kérlek maradj velem!

Emberek. Gondolatok.

Igen, azt hiszem az a baj a legtöbb emberrel, hogy nem érzik át a dolgokat, és bárkit, hirtelen képesek megbántani. Mostanában túl sokat írtam az emberekről, és hogy mi a bajom velük. Oké, még ha velem van ez, akkor túlélem, megszoktam. De amikor ez egyetlen legjobb barátnőm sírva ír rám, hogy egyedül van, és kikészült, mert naivak, kegyetlenek az emberek. Miért nem érzik át a dolgokat? Vagy ha nem is érzi át, legalább ne szóljon bele, vagy ne készítse ki a másikat. Nehéz. Nehéz egyedül lenni. De azt hiszem néha jobb. Legalábbis jobb annál, mint jópofizni, mikor tudod, hogy nem tartozol közéjük. Azt hiszem, ezért vagyok én a "fura lány".
Régebben sokat jelentett nekem a suli, a jegyek, a dolgozatok, bizonyítani akartam., hogy mennyi mindenre vagyok képes. De most már nem, nm tudom miért. Csak egyre jobban rontok. Nem foglalkozok semmivel, csak olvasok. De azt nagyon sokat. Talán túl sokat..
Na de mindegy. Megpróbálok társaságibb lenni. Megpróbálok valamit hátha tehetek. Kérlek szurkolj nekem.
                                                                 
                                                                                                                                                      -B

Hull a pelyhes

Igen igen Tél, vagyis még csak november, december. De mindjárt tél. És szerény lakóhelyemhez most érkeztek meg az első hópelyhek. Szeretem a havat. Nagyon. Olyan szép, tiszta, fehér. Csak hideg. De hát meleg hó nincsen.
Tulajdonképpen az egész telet szeretem. Meleg kakaóval, kabátban, puha sálban, sapiban nézni a hóesést, az ezernyi kis égőt, amiket a fákra és a házakra pakolnak az emberek, hogy minél fényesebb legyen. A sok boldog, csillogó szempárt, a kisgyerekek lelkes, kipirult arcait, a szerelmeseket. Mindenki boldog, és azokkal van, akiket szeret. Alapjába véve boldog a tél. Csak most olyan fura. Pedig minden évben annyira de annyira várom, az almás gyertya, a karácsonyfa illatát, a frissen sült mézeskalács ízét..
De most nem. Most inkább megállítanám az időt, hogy soha ne legyen karácsony. Vagy lépjük át mint a filmekben azzal a pici tekerőgombbal. De most nem akarom. Teljesen más ez az év. Minden megváltozott. A családban, a barátokkal. Persze nem vagyok teljesen egyedül, itt van nekem anyu és tesóm. De más az egész. Egyedül érzem magam, a barátaimra már inkább mondom hogy a nagyon szoros ismerőseim. Van legjobb barátom nem arról van szó, de hetente egyszer ha látom, és a többi 6 napban csak a közösségieken beszélgetünk. Amúgy a suliba leginkább egyedül vagyok, Vagy olvasó talán barátnőm társaságában szintén olvasok. Igen, öt nap alatt két és fél könyvet végeztem ki. No para meg semmi olyan, csak fura, és inkább nincs most szükségem karácsonyra. Hogy eszembe jusson, mennyivel jobb volt tavaly, vagy éppen tavaly előtt, hogy most mennyire egyedül vagyok. Inkább kihagynám.

Na de van nekem egy elvem, miszerint sosem szabad szomorkodni, hiszen rövid az élet. Csak rendben lesz minden. Biztosan. De nyugtass meg, hogy nem vagyok egyedül, és nem kell egyedül megennem a mákos bejglimet.

                                                                                                                  -B

A legtöbb emberi vélemény alapja a semmi

Tudod, imádom az osztályfőnökömet, meg a csodálatos ötleteit. Ma éppen azzal állt elő, hogy mindenkinek névtelenül kellett vélemény írni a másikról, mert ugye már 3 éve egy osztályközösség meg hablagyla. Na jó, oké. De mégis hogyan? Ha van, akit egyáltalán nem ismerek? És én sem vagyok az a hú de felkapott személyiség? Az egész arra megy, hogy ki milyen "menő" az osztályba, vagy hogy mondják na. Az egész egy tápláléklánc. És mindenki valahol elhelyezkedik. És persze, hogy nem ismer mindenki mindenkit kellő képen, és persze, hogy mindenkinek megvan a kedves, és kevésbé kedves véleménye. De amikor olyan ír valakinek akit tulajdonképpen nem is ismer, valami szép, velős, eléggé rosszul eső gondolatot, akkor na b**meg. És igen, tud fájni. Még akkor is, ha nem tudod kitől származik, de tudod, hogy biztosan nem ismer. (ha meg igen, akkor az más téme..:) ) Mert az a néhány ember, akivel beszélsz is, azt írja hogy "szeretlek, imádlak, aranyos, gyönyörű". És a többi, szépen fogalmazva annyival illet meg, hogy "burgonya". Kérlek magyarázd el. Mi alapján? (Szőke, ribanc. Barna, bunkó. Kicsi, idegesítő. Magas, zsiráf. Szeplős, ronda. Nem tökéletes, krumpli.) Sajnálom, ha valakinek e szerint van a gondolkodása. Mert ha engem kérdezel, akkor mindenkiben van valami, amit értékelni, tisztelni lehet. Nem minden a külső. És ha nem ismersz valakit, ha nem ismersz valakit igazán, nem tudsz véleményt mondani. Nincs jogod, olyan mély véleményt mondani. Mert az emberek tele vannak érzésekkel. És lehet, hogy nem néz ki jól, de maga a szeretet, és jóindulat. És lehet, hogy gyönyörű, ribancnak hiszed, de nem. Miért? Mert ez így van rendjén. Mert a mai világnak minden a külső. Ezért IS van az, hogy az emberek megbántják egymást. Mert nem lehet jóba a menő, és a tápláléklánc alján szereplő egyed. Mert hova gondolsz? Hát nem?

rubik kocka

Hogy miért is ez ennek a szösszenetnek a címe? Nos nem tudom. De itt van előttem egy az asztalon. És olyan, olyan szabályos. Kitudnám rakni. Félig. De így szebb. A színek össze vannak keveredve. Nem olyan, amilyennek lennie kéne. Más. Szabálytalan. Érdekesebb, zavarodottabb. Olyan mint én.

Teljesen megkopaszodtak a fák. De hogy mikor? Sohasem értettem. Mindig lemaradok az egészről. Biztosan este csinálják, titokban. És egyik napról a másikra semmi. Az összes szín a földön. De nem baj. Szeretek a falevelekben sétálni. Mindig kiszemelek egyet, és rugdosom magam előtt. De aztán jön egy kocsi és a fuvallata elviszi magával. Utána futhatnék ilyen meseszerű lassításban, de van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon jönne össze.
De attól még szépek. Én ha falevél lennék, biztosan pirosra száradnék el. Szeretem a pirost, olyan erős szín, meg szép is. A szívecskéket is mindig pirosra rajzolják. Bár kiskoromban én rózsaszínre színeztem, amit nem tudok hogy miért. Jó, mondjuk az embereimnek nem volt kézfeje sem szempillája, a fámnak ágai, és a házam sem mindig rendelkezett ajtóval. Na de mindegy is, a lényeg, hogy igazán tehetséges rajztudásom volt:D

Amúgy, most csak úgy megint rám jött az írhatnék. Hogy mi van ilyenkor velem? De tényleg, mindig úgy érzem, hogy most tudok írni is valamit de ááááá nem. És már kihűlt a kakaóm is, és elfogyott a sütim. Sőt ha jobban megnézem még a nap is lement. Hajaj. Mert persze nincs itthon tesóm, és máris nem tudunk sorozaton függeni. Mert ne nézzem, mert várjam meg őt. És látod, így most írok a semmiről. Bár a semmi egy olyan valami, ami pontos fogalmak híján, semmi. Szóval írok valamiről. De miről? Gondolkozás, fájdalmak, öröm, csalódás, hiány? Nem ez most valami más. De nem tudom hogy miért. Olyan nyugtató. Mint amikor teljesen elfáradsz, és belefekszel egy kád meleg, habos vízbe, a legkisebb lámpafényében, és becsukod a szemed, és nincs semmi. Csak jól érzed magad. Vagy amikor kiülsz egy padra, és a levegő körbeöleli az arcodat. Imádom azt az érzést. Ahogyan a hűvös átáramlik a ruhám szálain keresztül, és rásimul a bőrömre. Fura. És most is ilyesmit érzek. Persze más, hiszen nem vagyok kint egy padon, és nem ráncigáltam magammal a számítógépet töltőstül a kádba sem. Most csak zenét hallgatok, és ülök a szobámban egy kihűlt kakaósbögre társaságában. Mármint nem a bögre hűlt ki, hanem a kakaó. Azt hiszem mégis kezdenem kéne valamit magammal. Talán elmegyek Egerbe, és kitakarítom a várat. Igen, biztosan. Ha keresnél ott leszek. Ha pedig nem, tudod hol találsz

                                                                                                                                 -B

falevél a csendben

Itt az ősz itt van újra. Ami nem feltétlen 'jajj ne már megint' megjegyzésekkel telik. Hiszen az, hogy ősz közepe van, egyben jelenti, hogy közeledik a tél, a tavasz, majd végül a nyár. És így tovább meg megint meg megint meg megint. Tulajdonképpen semmi konkrétról nem akartam írni, mivel annyira nem is történik semmi ősszel. Megy minden magától, egyre gyorsabban, míg bele nem szédülünk az ágyba, hogy kialudjuk a nagy rohanást. Csak úgy gondoltam írok. Mert miért ne? Mert elolvastam életem eddigi talán legjobb, sőt azt hiszem a legjobb könyvét, nem mást mint a Bábelt, és már két napja olyan furán nyugodt, rettenetesen jó érzés van bennem. Mint a sorozatok után. Persze más, mert ez egy könyv. De hasonló. És szeretem.

Ősszel mindenki megbolondul. Sokan megszállottan kapaszkodnak a nyári emlékekbe, mert nem akarják hogy teljen az idő. Sokan elfogadják, sokan a telet várják. Mindenkinek más. Az emberek változnak. Minden változik. De végül is, ha azt vesszük, mi is változunk mindennel együtt. Gondoltam biztos okosat fogok írni, de hát most na, én sem vagyok filozófus. (bocsánat esetleges filozófus olvasómtól)

Teljesen üres a fejem. Nincsenek kósza, elmélkedős pillanataim, igazából csak meredek magam elé, a klaviatúrát nézegetve, és várok. De hogy mire? Fogalmam sincs. Csak úgy jól esik írni. Szeretem a billentyűzet lenyomásakor halható apró ütést, szeretek közbe zenét hallgatni, és ahogy a lejátszási listán pörögnek a számok, úgy az emlékeim is újra újra, egymás után ugrálnak, talán a semmibe.