Tökéletes, még is tele van hibákkal..

Sötétség uralta a várost, csak a hold halvány, erőtlen fénye világított. Hát persze hajnali négykor mit vártam? Tudomást sem vettek rólam az emberek, akik szétszórtan sétáltak az utcákon. Ha jobban belegondolok örültem is nekik. Csak mentem, kapucnimat a fejemre húztam, arcomat pedig a sálamba temettem. Már nem volt messze az állomás. Tulajdonképpen nem is siettem. Minek? Várni ott is ugyan olyan, mint akárhol. Behunytam a szemem, éreztem, ahogy a lágy szellő végigfúj az arcomon, majd a ruhám kis résein beférkőzik a pólóm alá. Megborzongtam. Nem akartam semmi rosszra gondolni. Most nem. Két perc. Olvastam le a pályaudvar kijelzőjén. Egyre jobban feszengtem. Mi van ha mégsem jön el? Ha közbe jött valami, vagy már nem tud? Próbáltam ébren maradni, és nem belefeledkezni a gondolataimba. Egy perc. A hasam görcsbe rándult, a szám kirepedezett. Nem akartam tovább várni. Olyan hosszú egy perc. Egy egész perc. Mennyi minden történhet ennyi idő alatt is. Éles recsegések kíséretében megszólalt a hangosbemondóban egy mély, férfi hang; "Gyorsvonat érkezik a kettes vágányra. A vágány mellett kérjük vigyázzanak." És tényleg, teljes sebességgel közeledett, erős szelet csapva maga körül, ami felborzolta a hajamat. Gyorsan kifésültem a szememből, és a vonat ajtajára tapasztottam a szemem. Lassan kinyílt, és elkezdtek lefele szállingózni az emberek. Egy anyuka a kisfiával, egy fiatal lány, aki nevetve futott a barátja felé. Egy idős házaspár, egy egész család. Mennyi vidám ember. Majd lassan kiürülni látszott a kocsi. Nem lehet. Rajta kell lennie. Kétségbeesetten kapkodtam a szemem az emberek között, és csak az ő arcát kerestem. Sehol. Nincsen sehol. A fejem lüktetett, a szemeim könnyel teltek meg, mikor a vonat ajtajai bezáródtak. A porond lassan kiürült, az emberek elindultak haza, együtt boldogan. Nem akartam elmenni, hittem, hogy ott van valahol. A tekintetem egy távoli alakra terelődött, aki engem nézett, majd egy kedves mosoly kíséretében feltartotta a kezét. Próbáltam a könnyeim mögül kiszűrni, hogy kis is lehet az, de akkora marhaság. Ki más? Ki lenne ott rajta kívül, aki éppen egy kócos, láthatóan fáradt lánynak integetne? Kellett idő, mire felfogtam, hogy mi is van. Lassan közeledett felém. Túl lassan. Én is megmozdulhattam volna, de nem voltam rá képes. Csak úgy álltam ott, mint ha a lábaim földbe gyökereztek volna. A szívem egyre hevesebben vert, és egyre jobban sírtam. Az izmaim feladták a szolgálatot, összeestem. Éreztem, ahogy átölel, én pedig visszaöleltem. Kezével beletúrt a hajamba, halottam a lélegzését. Én meg tök bénán csak ott sírtam. De nem tudtam mit kezdeni. Magamhoz szorítottam, kezdtem megnyugodni, most, hogy a karjaim között tudhattam. Gyengéden hátrébb vette a fejét, és a szemembe nézett. Letörölte a könnyeimet, majd közelebb hajolt. Éreztem, ahogy az ajkunk összeér, és melegség járja át a testem. Boldog voltam. Nem voltam kész, hogy újra elmenjen. Hogy újra itt hagyjon engem egyedül. De nem tehet mást. Most viszont itt van. És együtt vagyunk. Csak mi. Csak mi ketten, egyedül, távol a gondoktól, távol mindentől, és mindenkitől..